| Magamról: | "Tudom, hogy nincs bennem semmi különös.
Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem
alkottam
semmi emlékezetest, nevem hamarosan
homályba
vész, de tiszta szívből, igaz
szerelemmel
szeretek valakit, és ez nekem
teljesen
elég."
Remény, mit remélsz? -
Semmit, soha többé.
Miért? - Valami
megváltoztatott.
Élet, mi vagy? - Csak
gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív? -
Szeretek, mindörökké.
Rosszkedv, féltés,
szomorúság!
Ez az, amit szerelemnek
neveznek.
"Volt egy gyönyörű lány,ki hitt
a mesékben,
hitte,hogy lesz egy álom,miből fel
nem ébred.
Örökké tart majd,s ő csak
várta,
hitte,hogy többé nem marad
árva.
Szeretetre vágyott,megértésre,és
két ölelő karra,
arra hogy,viszont
szeressék,semmire csak arra.
Nem értette miért
kér oly nagyon sokat,
s miért nem talál valaki
mellett végre oltalmat.
S egy szép nap
úgy tűnt az álom végre valóra vált
hisz
találkozott azzal,kire már oly rég óta
várt.
A fiú büszke volt,hiú,s naiv, de a
lány olyat érzett,mint még soha
addig.
Rájött a fiú is,ez még több is
lehet, lehet ez még igaz szerelem.
Bízott
benne,hogy így elfelejti azt a lányt,
ki nem
hagyott maga után mást,csak örök
talányt.
Szomorú volt,félt,szenvedett,
hisz
az dobta el,kit igazán szeretett.
De a
gyönyörű lány csak oltalomra várt,
így ő
is feledni kezdte a mély
gyászt.
Rájöttek,hogy ők talán egymásnak
lettek teremtve,
s a szerelem örök oltárára
szentelve.
A lány megkapta az áhított
oltalmat,s szerelmet,
a fiú pedig gyógyulni
érezte a fájó sebeket.
Szerették
egymást,együtt voltak, míg nap ragyogott az
égen, úgy hitték már nem éreztek ilyet,nagyon
régen.
De minden álom elmúlik egyszer...
Miért is ne?!
s a gyönyörű tavasz helyére
tél köszönt be.
Mégis hitték,hogy
egymással minden jó lehet,
s hogy együtt
ketten legyőzhetetlenek lesznek.
A szerelem
csodákra képes,ezt el kell ismerni,
olykor
tudni kell a másikat oroszlánként
védeni.
Mert ki egyszer már tied lett, S úgy
érzed örökre Őt szereted.
Nem hagyhatod,hogy
elmenjen,érte küzdeni kell,
ha már egyszer
megszerezted,nem engedheted el.
A szerelem
erős lánc,
örökké tartó,szédítő
tánc.
Úgy fűz magához,hogy észre sem
veszed,
s úgy táncol,hogy elveszted
eszed.
Örökké remél,örökké bízik,
s
megtanít téged örökké hinni.
Hinni a
másikban,s ezt el is éri,
hisz elhiszed,hogy
örökké mellette fogsz élni.
Így hittek Ők
is egymásban,
s vakon bíztak a szeretett
társban.
Hisz az igaz szerelem elvakít,
s
hiszed,hogy szép,amíg a másik el nem
taszít.
S akkor jön a fájó ébredés,
a
mindenkori tiszta reszketés.
Hisz egyedül
félsz,együtt bármi könnyebb,
De Ő akkor már
nincs melletted,helyette más van: a fájó
könnyek.
Ez a történet a gyönyörű
lánnyal, s a hiú,naiv sráccal.
A fiú nem
bízott az érzéseiben,mindent tagadott,
s a
lány szemei előtt is ködként szállt el az
édes oltalom.
Az oltalom,mit annyira
áhított,mire annyira vágyott,
s közben nem
tett mást,csak kergetett egy álmot.
Szép volt
a fiúval,de nem tehetett mást,
érezte,vissza
már nem jön, elengedte hát!
A fiú
rájött,hogy még mindig a másikat
szereti,
akárhogy is bánt vele,soha nem
feledi.
A gyönyörű lány hívta,kérlelte,
maradjon Vele,
hisz ő nem tenne mást,csak
igazán szeretne.
De a fiú hajthatatlan
volt,vissza se fordult,
s a lány nem értette
mit csinált ilyen rosszul.
A fiú csak
rohant,messze már,
Úgy érezte ha kell,a
halálból is vissza hozza a másik
lányt.
Hisz szerette,csak Érte élt,
de nem
tudta,hogy a gyönyörű lány csak Miatta
remél.
Eltelt egy hosszú év,s a fiú
egyedül maradt,
nem találta meg a lányt,kit
annyira akart.
S a fiú újra csak
szaladt,szaladt vissza,
de a lány ekkor már
búcsúlevelét írta,
Mire a fiú odaért,a
lány már a földön hevert,
s véres gyenge
kezében szorított egy levelet.
A fiú
szólította: "Szerelmem",
de a lány akkor már
semmit nem felelt.
Ki egy éve forrón ölelte,s
szerelmesen,
az nem lehet már vele többé
sosem.
A borítékra csak annyi volt írva:
"A
barna szemű fiúnak,kit már nem feledek
soha"
Lassan,könnyeitől szinte alig látva
kibontotta, s olvasta
"Drága Egyetlenem!Kedves
édes Szerelmem!
még mindig kimondhatatlanul
szeretlek,pedig már több mint egy év telt el
búcsúnk óta,
de még mindig előttem lebeg az
utolsó óra.Az utolsó,édes pillantás,mit rám
vetettél,
gyönyörű két szemed,mivel
egyszer,utoljára szemembe néztél.
Bárhová
megyek,és bárhol is járok, mindenhol egy
emléket találok...
Azt hittem az átsírt
éjjeleknek vége,s hogy szívem elfelejt Téged
már végre.
De hallottam csengő
hangod,láttalak,s életre kelt az édes
múlt.Hiába küzdöttem,egyedül kevés voltam
ellene, így emléked lelkem mélyén mindent
feldúlt.
Legszívesebben menekülnék előlük,
és előtted is, de nincs hely hová bújjak,
A
régi,közös,szép emlékek újra meg újra
feltörnek, s nem kellenek már az újak!
Hiszen
Te jelentesz mindent nekem s az életemet,
mindenemet odaadnám azért, szívemet
lelkemet.... Hogy csak messziről is, de újra
lássalak,s hogy érezzem illatod,hogy újra
fülemben halljam édes hangod, egyetlen
mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg,hogy
Nélküled élni nem akarok?
Hisz ha nem vagy
velem,fáj a levegővétel,szinte belehalok.
Nem
akarok már nélküled élni,Nélküled nem is
létezek.
Nem megy már semmi,minden
fáj,Nélküled nem élhetek!
Mikor megyek az
utcán lehajtott fejjel,kísér a halál,hiszen
két szemem szüntelen keres,de sehol nem
talál....
Boldogtalan életemből hiányzik a
törődés,s teljes felismerésként zúdul
lelkemre a feledés.
Nincs már
szerelem,boldogság,édes és tiszta gyermeki
öröm,mindent mit magamban éltem át,már
magamban őrzöm.
Nélküled szíven nem
nyugszik,szüntelen csak az álmatlanság hál
velem,félek,rettegek attól hogy egy rossz
emlékké kell lennem...
Gyilkolna, zinte
marcangolnak az elhangzott utolsó
szavak,fájdalmamra csak gyengéd ölelésed
nyújtana vigaszt.Bár elmondhatnám,hogy öl meg
lassan ez az érzés,de megfagynak a szavak,s
kínná lesz a légzés.
Most félek!
Félek,hiszen örökre elvesztettem tekinteted.Nem
sírok már,inkább elfojtom magamban minden
emlékedet.Hirtelen a végtelenből rám zuhan a
fájdalom,s önmagam felett gyűlöletté nő a
szánalom.
Szánom magam,hisz akit bárminél s
bárkinél jobban imádtam,annak ellenére,hogy
megbántott,még sem tudtam feledni... nagyot
hibáztam.
Óh, istenem! Hányszor mondták,hogy
felejtselek el Téged!
Hányszor mondták,értsem
meg végre: többé sohasem leszek
Veled!
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót,hogy
VÉGE, mintha minden álmom,s vele életem is
véget érne.
S már a halállal sem
küzdök,most már csak bátorságot
gyűjtök.
Csak a halál csókját érezném már
végre....ennyi csak,mit remélek,
Le akarok
lépni az útról,mit már oly rég óta
járok.
Hisz többé már soha nem lesz velem,kit
annyira várok,el akarok végre menni,de nem
tudlak búcsú nélkül itt hagyni...
Hát ég
Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl
sem foglak feledni!
Búcsúzok,talán így
jobb,hisz nem gondoltam,hogy gyenge is tudok
lenni,hogy Nélküled ugyanúgy már nem tudok
nevetni!
Zárom soraim örökre...de még így is
szeretlek mindig,csodás emléked magammal viszem,
egyenesen a sírig."
Ekkor a srác lecsukta
a levelet,
melyre búcsúzásként még egy
könnycseppet ejtett.
Képzeletben még újra
látta szerelmét,
s még egyszer,utoljára
szélesre tárta két kezét.
Ölelni akarta a
lányt,de már nem tudta,
csak könnyei folytak
tovább,újra meg újra.
Keserves könnypatak
áztatta puha gyermeki arcát,
Majd örökre
magára zárta a fájdalom végtelen
ajtaját.
Majd édes,lágy szellőtámadt
váratlanul,
kérlelte a fiút
fáradatlanul...
Leszáll az éj,s a fiú
elhagyta otthonát,
az édes szellő a temető
felé sodorta két lábát.
Két szemével
sírva kutatta a sírt,
vérző szívére már
semmi nem nyújt írt.
Ekkor elsuhant a szellő,s
csend borult a tájra,
a fiú keservesen zokogva
borult a fejfára.
"Ne sírj, kérlek Drága,ne
sírjál,
már nem fáj,hogy akkor
eldobtál.
Már nem fáj semmi... végre
megnyugodtam...
szeretlek, imádlak, jobban
minden másnál,
S veled bátrabb voltam a
halálnál...
Nem is Ő keresett engem,én
kutattam utána,
s én leheltem csókot mérgező
ajkára.
Tudd,hogy bennem élsz most már
örökre,s én is Veled maradok,
védeni foglak
mindörökké,én leszek az őrangyalod!
Óvni
foglak végig az utadon,hűen vigyázlak,
hisz a
síron túl is MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK..."
A
fiú csak fájdalmasan zokogott,
tudta,hogy
saját magának ezzel mekkora űrt okozott.
A
szellő a sír felöl egy halk,őszinte szót
hozott: "Szeretlek"! |
